Van amikor.....

Van amikor, a fényből nézve mindent árnyékban látunk, sötétebben, kontrasztosabban, a távoli dolgok pedig elmosódva a homályba vesznek....

A Lét szinpadán, ahol a jelenetek éppen Most játszódnak, a szereplők ugyanolyanok, mint bármelyik korban, csak a ruha más rajtuk és más eszközök állnak rendelkezésükre.
Emberileg ugyanazokkal a jellemzőkkel vagyunk felruházva, van ami emel minket s van ami lehúz.
Vannak kapcsolatok, melyek kikerülhetetlenek, ha hisszük, hogy már lehetett közünk egymáshoz előző életeinkben, hiszen az Ember nem csak egy Életet Él.
Születésünk pillanatában magunkkal hozunk, kapunk alapvető jellemvonásokat, majd tapasztalásunkból kifolyólag újabb dolgokkal gyarapszunk, ezen hármas anyag összegyúrása kíséri végig létünket, megnyilatkozásainkat. Ezek között van mivel nehezen barátkozunk meg s állandóan mások számára igyekszünk megváltozni, hogy elfogadhatóbbak legyünk, van amelyek segítenek minket életszakaszokban s előfordul, hogy olyan programok futnak bennünk, melyek felismerésekkor szeretnénk tőlük megválni. Bármilyen vonásról is legyen szó, tudnunk kell, hogy mind minket szolgál, melyek által kerekebben élhetünk. Nincs jó vagy rossz jellemvonás, mások mondják csak, hogy ez rossz, vagy ez jó benned, de magamban tudnom kell, tisztában kell vele lennem, hogy ez én vagyok.
Én vagyok mindaddig, míg nem akarok már lenni, míg nem akarok beletagozódni, belesimulni a mások által nagy egésznek hitt illúzióba, ahol már nem divat az őszinteség, hatalmas az ármány és az ártás.
Azt mondják a nagy ezo  - spiritől elvakult magukat szellemileg fölöttesebbnek vélő emberek, hiszen ez tükör...azért bánt ez téged, mert benned van. Elgondolkoztam rajta bevallom, de csíráját sem találom ezeknek. Azt gondolom tanulási lépcsők vannak, sok mindennel találkoztam 36 évemben itt, és tudom, hogy sok mindent hoztam is magammal, azért kell találkoznom mindezzel ami mostanában teljesen megborít, csalódást okoz, fáj, mert meg kell tanulnom elfogadnom, mert én mindenkiről azt feltételezem ami bennem él, s mikor mással találkozom, azt nem értem.
Nem értem, hogy nem látják a sok ártó szándékot, hogy nem érzik, ha bántanak embereket, azzal, ahogy viselkednek, azzal, ahogy beszélnek velük.
Nem értem miért nem lehet mindent megbeszélni, miért nem lehet mindenről beszélni, miért kell a hanyag, felszínes, semmitmondó dolgokra koncentrálni. Tudom, tudom, mert mindenki mást tapasztal, mindenki másért fontos ezen a Földön, ami Most van.

Egyre kevesebb emberrel tudok beszélni sallangmentesen, őszintén, úgy, hogy tudom a belső fejlődés átadása, a felismerések közös boncolgatása és majd mindennek a gyümölcse közös lesz.

Úgy érzem kevés vagyok, úgy érzem semmi sem működik, úgy érzem magányom egyre mélyebb, a víz már nem ragyogóan kék, hanem mélységéből fakadóan egyre sötétebb, bár mindig látom a Napot tükröződni a vízfelszínen, segítő kezet kevesek nyújtanak, kevesen mernek ebbe a sötét folyóba belenyúlni, pedig csak a folyó sötét. Nem félek a sötétbe merészkedni s felhozni egy - egy lélegzetvételnyi idő alatt olyan ládába zárt kincseket, melyek kulcsa nálam van, de ahhoz mélyre kell merüljek.
Mindenki mindig egyedül van, mindenki mindig egyedül él át mindent, egyedül születik s egyedül hal meg, egyedül tombol az éjszakában a szoba padlóján, egyedül nevet önmaga esetlenségén.
Tudom.
Tudom, hogy mindenki nagyon elfoglalt magával.
Tudom, hogy mindenki maga haladására hajtva a vizet saját malmában, s ha folyamatosan őröl, az folyamatos belső munkát igényel.

Úgy érzem, hogy már nem divat figyelni a másikra, nem divat fogadni a szeretetet, hogyan is tudná azt a másik, ha önmagával szemben is szeretetlen, ha azt gondolja, hogy a szeretet mögött valamilyen érdek húzódik, valamilyen feltétel.
Lassan már szégyellnivaló, ha érzékeny vagy, ha együtt érzel, ha történetet mesélsz, ha alkotsz, mert nem azt látják benne, hogy Ez belőled árad, hanem azonnal elkezdődik a kritizálás, a hogyan is csinálnád Te jobban, a miért nem működik jól, dehát ilyenkor csak másodlagos minden, elsődleges az hogy Teremtő erőd által több kézzel fogható dologban megnyilvánulsz, mely simogató léleknek - szellemnek.

Én már olyan Nő vagyok, aki engedi, hogy a szél ágaival játsszon, ha tomboló vihar törne derékba, inkább már lehajolok, alázatosan, ágaimmal minden bennem lévő érzelemmel a külső világhoz kapcsolódom, de hozzám kevesen kapcsolódnak.

Az ízek azért ilyenkor is bennem élnek, mert nem most születtek bennem ezért meghalni sem tudnak, még akkor sem, ha csak parázslik bennem az élet, mert egy - egy szikra, lehelet, mindig Égig érő lángot varázsol, melynek fénye újra bevilágít a legrejtettebb zugokba is.

Jó fejlődést kívánok, mélyre tekintést, őszinteséget.