Változás
folyamat, hosszan
régóta tartó….bennem
a változás mindig
felkavaró, káoszt mutató, melyből letisztulva megjelenik a
megértés...addig viszont csak kitekintéseket élek meg,
pillanatnyi, átmeneti lelkiállapotokat, melyek nem tartanak hosszú
ideig, de mikor van, az Jó.
Ez a Jó, az ami
előre visz, és nem bántom magam, ha félrelépek, ha megbotlok, ha
visszacsúszom, mert tudom, hogy számomra ez a fejlődés, a
haladás. Látom, átérzem és büszkeséggel tölt el, hogy
felismerem s közben magam is egyre inkább megismerem.
Önmegismerés,
melyre sokszor egy élet kevés, de legalább már nem hazudom.
Nem mutatok álarcot,
nem hazudok leginkább magamnak, hanem vállalom, hogy ez is én
vagyok.
Esendő Emberként
nem kell állandóan ugyanazon a hőfokon égni, nem kell állandóan
másokfelé megnyílni, azt mutatni ami nincs.
Sokszor kapom meg,
hogy „hiteltelen” vagyok, mert amit képviselek nincs
összhangban. De ezek többnyire olyan emberektől jönnek, akik még
sosem kérdezték meg, mit élek meg. Csak elítélnek.
Ítélkeznek
felettem, a jó szándék híjján saját életüknek megfelelően
várják el, hogy én is éljek, de hát már mondtam, hogy nem
akarok megfelelni.
A változás bennem
most kavalkád, hol fent, hol lent, a magaslat az, ahol Én vagyok,
de akkor meg a kirekesztség érzete ölel át, melyben ott a
„magány” a társas lényektől való távollét, a
„megnemértés”, amikor nem tudsz csak azokkal kapcsolódni, akik
látnak téged, miközben kíváncsi vagy az egész világra s benne
a többiekre, akikkel nem véletlenül vagy együtt.
Hogy nem vagyok túl
okos, bölcs, mert érzékeny, igazságszerető emberként nem tudom
– igen, nem tudom elfogadni, hogy úgy bántanak mások másokat,
hogy lehet észre sem veszik, lehet nem is tudatos, de mégis a
kimondott szavak megmaradnak, hozzá a tekintetek, az érzelmi
állapot ahogy kaptad.
Hogy mi ez?
A változás.
Melyben mindenki
egyedül van, mindenki egyedül küzd, mindenki egyedül éli meg,
mert a változás sokszor annyira intenzív, hogy csak jön és
megkínoz, de tudom, hogy azért, hogy még jobb legyen s ennek
hitében erősödöm, nőként nyílok, mint egy virág.
A Tavaszban még
kicsi bimbóként, várom, hogy belőlem is csodálatosan illatos és
szirmaival simogató önmagát adó virág váljon.
Öntözöm hitemmel,
szeretettemmel s fogadom, ha más is ezt teszi velem. Béke.
